UTE Labdarúgó Akadémia

Apa! Anya! Fel a rétre! Focizzunk!

Apa! Anya! Fel a rétre! Focizzunk!

„Azt szeretném, ha a gyerekek nem kudarckerülőek lennének, hanem a jóra vágynának. Ne legyen görcs a játékukban, legyenek könnyedek!” Moskovits Gábort a gyermekszekció vezetőjét faggattuk az utánpótlás alapelveiről, az UTE-stílusról, a kiválasztásról, az edzők és a szülők feladatáról.

Hogyan kezdődött a labdarúgás szeretete?

Nyolc éves koromban kezdtem el focizni az iskolában. Tízéves lehettem, amikor egyesületi szinten folytattam Békéscsabán, mert ott születtem. Ott éltem tinédzser éveimet egy nagyon összetartó és szeretettel teli családban, és ott is lettem labdarúgó a Békéscsabai MÁV-ban.  Ezután elkerültem Gyulára, a Gyulai Termál Fc NbII-es utánpótlás csapatához, de volt bennem önkritika: tudtam, hogy nincs olyan tehetségem, hogy profi játékossá váljak. Ekkor kezdett érdekelni a csapatépítés és a foci elméleti háttere, illetve maga az edzői munka. A Debreceni Tanítóképző Főiskolán folytattam a tanulmányaimat, mert fontosnak tartottam, hogy jó pedagógus legyek. Közben elvégeztem a sportoktatói képzést, az UEFA B, majd A Licencet is. Amikor befejeztem a tanulást, Gyulán kezdtem el edzői pályafutásomat, majd átkerültem Debrecenbe, a Loki Focihoz.

Ez hogyan történt? Valaki szólt, hogy de jó lenne, ha jönnél…

Ez egy szerencsés együttállás volt. Pont akkor keresett edzőt a Loki, amikor Gyulán sikereket értem el, jól szerepeltek a csapataim. Eközben kötődtem is Debrecenhez, hiszen ott jártam főiskolára, itt diplomáztam később mint sportmenedzser. Ezek alatt az évek alatt sokat kijártam edzéseket nézni. Hatalmas lépés volt az életemben, hogy egy kis csapat után egy NB1-es utánpótlásába kerültem. Megkaptam a 2004-es születésű csapatot, és én vittem őket U8-U12-ig. Nagyon sikeres és tehetséges korosztály volt akkor, és most is az. Velük sok mindent megnyertem Magyarországon, és nemzetközi szinten is elég sikeresek tudtunk lenni. Megszereztük az Interliga bajnokság bajnoki címét, ami egy 16 csapatos nemzetközi megmérettetés. A tavalyi szezonban veretlenül nyertük meg a Kölyökligát, ez egy 36 csapatos bajnokság. Idén nyáron pedig  PIESTANY CUP-ot; a mezőnyben többek között ott volt az Inter Bratislava, a Sparta Praha, a Nitra és az AS Roma csapata is.

Volt az életedben olyan időszak, ami megerősített abban, hogy edzővé válj, hogy neked ezt kell tennem, mert ez a pályád?

Érdekes, hogy a szüleim nem voltak kifejezetten sportszeretőek, és már nem is emlékszem, hogy mi is vitt a labda után, de a testvéremmel imádtuk a labdarúgást. Volt bennem egy belső késztetés, páldául tizenévesen gyakran jártam nézni az edzéseket,  csak azért, hogy megfigyeljem mások munkáját, és eltanuljam tőlük az erősségeiket. De nagy élmény volt az is, hogy eljuthattam Spanyolországba, La Massia-ra a Barcelona akadémiájára, és ott láthattam edzéseket. Az a közeg, amit megtapasztaltam, egy életre szóló köteléket adott, magával sodort a labdarúgás felé. Az viszont tudatosodott bennem, hogy ott sem születnek labdarúgónak a gyerekek, sőt, a kicsik szerintem mindenütt egyformák. A közeg a más, ami szerintem alakítható. Egy edző munkásságát nagyban befolyásolja, hogy pályája elején milyen befolyások érik. A Fórián Zsolt és Lente Lajos mellett eltöltött évek nagyban meghatározták a labdarúgáshoz való hozzáállásomat, gondolataimat; a velük való beszélgetések győztek meg véglegesen arról, hogy el akarok merülni ennek a sportágnak az izgalmas világában.

Mikor kezdje el a gyerek a labdajátékot, amely a labdarúgás alapja?

Úgy gondolom, nem lehet elég korán kezdeni. Az ovi-fociban már elkezdünk ismerkedni a labdarúgás alapjaival. Természetesen itt nem az a cél, hogy egyből mint egy szabályrendszert tanítsuk…

Mi az, amit először megtanulnak a srácok?

Személy szerint nekem az a véleményem, hogy a legfontosabb az, hogy élvezze a játékot, tehát a játék szeretete a legfontosabb. Utána következik, hogy tudja uralni a testét. 

Mi a következő lépés?

Fontosak a labdagyakorlatok itt is, de igazán a klasszikus labdarúgó-képzés az óvoda után jön. Az elsőosztályos gyerekeknek már megtanítjuk a kispályás foci szabályait. Ekkor már ugyan csapatban játszanak a gyerekek, de nyílván ott is egyénileg fognak focizni, mert ilyenkor ugyan csapatban vannak, de egyénileg gondolkodnak. Kilenc-tíz éves kortól kezdenek együttműködőek lenni, de még ott is dominánsan egyénileg oldják meg a játékhelyzeteket. Fejlődés-lélektani szempontból ebben a korszakban tartanak ilyenkor, ezért ez így van jól.

Mit tesz az edző, hogy mégis csapatként működjön a csapat?

Mi itt az UTE-ban a játékos fejlesztésben hiszünk. Az edzéseken játékhelyzetekkel szembesítjük a gyerekeket, akik a tanult alapelvek alapján törekszenek rá, hogy a lehető legjobban oldják meg ezeket, így egyéni fejlődésükkel párhuzamosan csapatként is fejlődnek. 

Ilyen kiskorban fontos a kiválasztás? Ha igen, mik a szempontok?

Oviban a legfontosabb, hogy a gyerek szeresse a labdát, legyen a megmérettetésnél egy belső motivációja, hogy ő győzni akar, játéka legyen dinamikus. Később, első osztályban pedig fontos, hogy a labdával hogyan bánik, és milyen ügyes. A futball egyik legfontosabb szegmense a kiválasztás. Mi itt az UTE-ban a vállalkozó kedvű, gyorsmozgású, ügyes, motivált, lehetőleg újpesti és környéki gyerekeket keressük.

Mit gondolsz arról a kritikáról, hogy a magyar labdarúgásban az edzők nem nevelik önállóságra a gyerekeket a pályán? Te milyen elveket követsz, megengeded nekik a szabadságot?

Nehéz ezt szavakba önteni, de azt gondolom, hogy vannak bizonyos keretek, amiken belül teljes szabadságot kapnak. Ezeket a kereteket meg kell, hogy adjuk nekik. Például vannak játékhelyzetek, amiket több módon lehet megoldani. Nekünk, edzőknek, az a feladatunk, hogy ezeket mind átadjuk nekik, de az adott helyzetben, a pályán, a játékosokra van bízva, hogy ezek közül melyiket választják. Ezt nevezem én szabadságnak: a pálya széléről nem kiabálok be, hogy passzoljál, cselezzél, mert az a cél, hogy a gyerekek maguktól hozzák meg a döntéseket.

Ki tudnád bontani, mit nevezünk UTE-stílusnak?

Minden ellenfelünk ellen dominálni szeretnénk. Mi azt szeretjük, ha nálunk van a labda. Ha esetleg elveszítjük, minél hamarabb vissza akarjuk szerezni. A bátor, ámde tudatos támadások jellemzőek ránk. A gyerekeinkbe a mindenáron győzni akarást akarjuk belenevelni. Röviden: szerezzük meg a labdát, birtokoljuk, támadjunk, és egy bátor, lelkes, tudatos játék folyjon a pályán.

A lelkesedés és ez a fajta dominancia nevelés kérdése? 

Nagyon fontos a belső motiváció a gyerekek részéről, de itt az edzők szerepe is megvan. Azt szeretném, ha a gyerekek nem kudarckerülőek lennének, hanem a jóra vágynának. Ne legyen görcs a játékukban, legyenek könnyedek! Ez akkor lesz így, ha az edzők mentálisan nem tesznek terhet a játékosokra. Ehhez egy olyan közeget próbálunk kialakítani, ahol jól érzik magukat és szeretnek edzésre járni. Ennek ellenére nagyon fontosnak tartom, hogy fegyelmezettek legyenek.  Itt kiemelném, hogy a gyermek szekcióban az edzéslátogatottság 90% körüli. 

Emellett a mi edzőink majdnem mindegyike pedagógus is, és megpróbálják úgy is kezelni a csapatot, mint ami nem csak játékosokból, hanem gyerekekből is áll!  

Mi az, amit az UTE-ban célnak tűztél ki?

Elsősorban az, hogy az első csapatnak, és ezáltal a magyar labdarúgásnak értékes játékosokat neveljünk,  mindemellett értékes emberekké váljanak. A 6-11 éves játékosokig  vagyok a gyermekszekció vezetője, és azt szeretném - és ez lila ködként lebeg előttem - hogy mindegyik csapatunk tudjon ugyanabban a stílusban játszani. Ez abban nyilvánuljon meg, hogy képesek legyenek dominálni az ellenféllel szemben, próbáljanak meg labdát birtokolni, a korosztályos sajátosságok szerint. Nem azt mondom, hogy egy gól előtt öt passz kell, mert ha végig tudja cselezni a pályát egyedül, és úgy rúg gólt, hát legyen! 

Törekedjenek arra, hogy a labda az ő csapatuknál legyen, hogy minél többször pozíciót váltsanak, és emellett: tudatosan focizzanak!

Külön-külön, vagy együtt van-e olyan cél, amit szeretnétek az idei szezonban elérni?

Azt szeretném, ha rövid időn belül az UTE lenne az ország egyik legjobb utánpótlás együttese. Azt gondolom, hogy erre garancia a vezetőség team-munkája,  és nagyon hálás vagyok, hogy mindebben én is részt vehetek.

Hogyan tudnak ebben segíteni a szülők?

Volt egy tapasztalatom az újpesti szülőkkel. Egy évvel ezelőtt még Debrecenben voltam, és az akkori csapatom az UTE-val játszott. Mi vezettünk, és azt láttam, hogy az újpesti szülők még az utolsó percekben is biztatták a gyerekeket, újpesti nótákat énekeltek, hogy bátorítsák őket. Ez nagyon pozitív volt. Itt a gyermekszekcióban azt tapasztaltam, hogy szeretettel fogadtak, elfogadtak, és észreveszik a jó irányú változásokat, amit a személyem hozott. Egy dolgot kérek a szülőktől, hogy csak velünk edzőkel legyenek türelmetlenek. Tudom, hogy vannak elvárásaik, ez az élet rendje, de gyerekkel igenis legyünk türelmesek. Azt gondolom, a  szülő szerepe az, hogy elhozza a gyerekét, hogy megadjon neki minden támogatást, szurkoljon, dicsérje, szeresse, még akkor is, ha hibázik, ha esetleg úgy alakult, vagy úgy érzi, hogy miatta kapott ki a csapat. Engedje neki, hogy játéknak vegye, és játsszon! A szülők ne akarják őket megtanítani a labdarúgásra, csak focizzanak velük! Kétéves kisfiammal mi is rendszeresen ezt tesszük, óriási élmény mindkettőnk számára. 

Éppen most halottam egy statisztikát, hogy a gyerekek, ahogy bekerülnek az iskolapadba, az óvodához képest elvesztik a mozgásterük nyolcvan százalékát. A focival ezt visszaadhatjuk nekik. Játsszunk vele a kertben, a téren, a parkban, és mi szülők, legyünk társai ebben!  Anya! Apa! Fel a rétre! Focizzunk!

UTE/BG